"Világosság, ó, hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján!

Itt a lámpa, de soha egy lobbanása sincs a lángnak, – a te sorsod is ilyen, szívem! Ó, százszor jobb volna számodra a halál!

A lelki ínség kopogtat ajtódon, s azt az üzenetet hozza, hogy a te urad ébren virraszt s találkozóra hív az éj sötétjén át.

Az eget felhők borítják, végeszakadatlan az eső. Nem tudom, mi ez, ami megmozdul szívemben; nem tudom, mit jelent.

A villám pillanatra fellobbanó fénye csak még mélyebb sötétet von a szememre, szívem tapogatózva keresi az ösvényt, amely felé az éjszaka zsongó zenéje hívogat.

Világosság, ó, hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égő lángján! Az ég dörög, a szél sikoltva száguld az ürességen át. Az éj fekete, mint egy fekete kő. Ó, ne hagyd, hogy sötétségben múljanak el az órák. Gyújtsd meg életeddel a szeretet lámpáját!
" (Tagore: Áldozati énekek - részlet)