Gerzsenyi Sándor: Az öreg hajós balladája

Sómarta, hínárlepte, vásott bárka.
Csoda, hogy még a felszínen marad.
Moszatok, csigák martak oldalába.
Rozoga, múzeális, vén darab.

A vén hajós az árboccal bajolgat.
Vitorlát rángat… Túlgyors az iram.
Egybemosódik már a mult s a holnap.
Közelg a part. - Ó, irgalmazz, Uram!

Ezer vihar közt érkezett e szirthez,
Mely forgácsot csinál belőle tán.
Jó lenne látni, a vén harcos mint lesz
Nyertes bajnok a hosszu harc után.

Szép kikötőből indult, ifjú hévvel.
Csattogtatta vitorláját a szél.
Nem értette, a mentőöv miért kell,
S feje fölé az oltalmas fedél.

Őseitől egy kopott Könyv maradt rá,
Az szolgált biztos iránytű gyanánt;
Az kötözte meg, az tette szabaddá,
Az oldotta, ha rátört: a magányt.

A mélység torka gyakran tágra tárult,
Hogy elnyelje e csöpp kis csónakot,
De Isten karja szeliden alányult,
Szabadulást és új reményt adott.

Beszélik hajlott, őszfejű halászok,
Hogyjön még egy nagy próbatétel itt,
A végső part előtt. - Egy ősi átok
Szerint itt minden sajka széttörik.

Végetér minden. Hádész nem ereszt el…
0 maga talán mégis partot ér;
ffa ráégett szívére a kereszt-jel,
Megmenekül - a Jézus Krisztusér’.

Rémekjönnek, hogy hitét elemésszék.
Körötte örvény, vad hullámhegyek.
De vén szívében éled a reménység:
A túlpartról Valaki integet.