Képes Géza: A XLII. zsoltár

Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a szarvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erőt
megállnom szent színed előtt.

Éjjel-nappal égő könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midőn ellenségim jönnek
kérdvén: „Hol az Istened?”
Ezekről emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.

Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.

Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?

Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.

Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr győz a gondon.